A bugyuta ember (népmese)

Élt egyszer egy bugyuta ember. Ez olyan ember volt, hogy amit mondtak neki, mindent elhitt; amit rábíztak, mindent elfelejtett.
Egy napon megházasodott. Éltek nagy boldogságban. Boldogságuk talán még most is tartana, ha a búzájuk el nem fogyott volna.
Azt mondja neki a felesége:
- Menj el a vásárba, nincsen lisztünk, vegyél egy véka búzát! Utána őröltesd meg, hogy kenyeret süthessünk!
Ment a buta ember, de mindig az hajtogatta, hogy el ne felejtse:
- Egy véka búza, egy véka búza.
Találkozik a szántóvetővel, aki rámordult:
- Hogy mondhatsz olyat, hogy egy véka búza?! Három véka van az én földembe vetve. És máskülönben is így kell köszönni egy szántóvető embernek?
- Hát hogy köszönjek?
- Úgy, hogy az Isten áldja meg a munkájukat!
- No, jó, majd máskor úgy csinálom.
Megy tovább. Az út szélén verekedik két ember, de nagyon. Odamegy melléjük, leveszi a kalapját.
- Az isten áldja meg a munkájukat!
- Hogy mersz ilyet mondani?!
- Hát hogy mondjam?
- Úgy, hogy válassza szét az Isten magukat!
- No, majd máskor úgy mondom.
Mikor megy tovább, egy esküvői menettel találkozik össze. Jönnek a kocsikon hadonászva, énekelve. A menyasszony, a vőlegény a legelső kocsiban. Elébük ugrik a szegény bugyuta ember.
- Válassza szét az Isten magukat!
- Most esküdtünk meg, és már ilyet kívánsz?
- Hát hogy mondjam?
- Tetted volna a botodra a kalapot, aztán ,,Ij, huj, huj, huj, huj!", éljeneztél volna minket.
- No, jó, máskor úgy csinálom.
Megy tovább. Ott meg hajt két mészáros vagy hat disznót a városból. A bugyuta ember a kalapját a botra teszi, és rikongat nagyokat:
- Ij, huj, huj, huj, huj!
A mészárosok alig bírják hajtani a disznókat, mert hol erre, hol arra szaladnak, a kiabálásra aztán teljesen szétfutnak. A bugyuta ember mind szétriasztotta.
Eddig is elnáspángolták minden helyen, de itt kapta a legtöbbet.
Ha a buta ember ebből tanult volna, az én mesém is tovább tartott volna!