Magyar Népmesék

A csodaszarvas II.


A csodaszarvas II.Reggeltől alkonyatig űzték a csodaszép szarvast meg sem is foghatták, elvezette őket ez olyan szép földre, amilyet még nem láttak. Egy szépséges szép sziget volt ez, körös-körül, ameddig a szemök elért, erdők és folyóvizek. Övig gázoltak a fűben, virágban. Nagy terebélyes fák adtak pompás gyümölcsöt és enyhe árnyékot. A vizeknek színén kicsiny és nagy halaknak ezrei úszkáltak, s játszadoztak a nap verőfényében.
- Be szeretnék itt maradni örökre! - mondá Hunor áradozó szívvel. - Hát te, öcsém, Magyar?
- Én is, bátyám, én is!
- De vajon mit szól majd az édesapánk?
- Az igaz. Holnap visszamegyünk, s tanácsát kérjük.
Másnap csakugyan felszedelőzködtek, s indultak vissza az édesapjuk országába. Visszatérőben csak annyi vadat ejtettek el, amennyire szükségük volt ebédre, vacsorára. Hét nap s hét éjjel tartott az útjok. Csak most látták, hogy milyen messze elkalandoztak hazulról. Az öreg Nimród sátrában feküdt, mikor beléptek. Szomorú volt, nagyon szomorú. Gyönge hangon kérdezte:
- Hol voltatok? Kétszer hét napja s éje, hogy nem láttalak. Pedig érezem, hogy nem sokáig élek.
Mondá Hunor:
- Bocsáss meg, édes jó apám, vadászkedvünk messze vitt. De lásd, visszajöttünk elmondani, hogy találtunk egy szép, nagyon szép országot, ahol megtelepedni nagy kedvünk volna mindkettőnknek.
- S az én országom nem kell tinéktek? - kérdé Nimród bánatosan.
- Apám - szólt most Magyar -, van neked rajtunk kívül még több fiad is, hadd legyen ez az ország az övék. Add ránk áldásodat, s ereszd szabadjára két idősebb fiadat.
Nimród szeme könnyel telék meg, s remegő hangon szólt:
- Jertek hát, térdeljetek elém, hadd teszem fejetekre reszkető kezemet.
Letérdeltek a fiúk, s az öreg megáldá.
- Eredjetek, az Isten vezéreljen! Áldás, szerencse kísérjen, amerre jártok!
Ezt mondá Nimród, s homlokon csókolá Hunort és Magyart. Még egyszer megpihent rajtuk tekintete, aztán behunyta szemét, s Hunor és Magyar karjai közt nemes lelkét kilehelé.
Meghalt Nimród, fiai eltemették nagy pompával. Hunor és Magyar a temetés után útra keltek, s testvéreiknek hagyván az országot, mentek, mendegéltek ama csodaszép sziget felé.
Hét nap s hét éjjel tartott az út most is, s mikor megérkeztek, leborultak a földre, s hálát rebegtek az Istennek, áldották a csodaszarvast, mely e gyönyörű vidékre csalta, csalogatta őket.
Már több napja voltak a szép szigeten, s csodálkoztak, hogy a maguk emberein kívül más embert nem látnak. Azt mondta Hunor:
- Öcsém, nézzünk széjjel, hátha találunk valami lelkes állatra is!
- Jól van, bátyám, menjünk.
Fölkerekedtek száz vitézzel, s sokáig kalandoztak, csatangoltak a nagy rónaságon.
Hát egyszer csak mit látnak! Szemük-szájuk elállott a nagy csodálkozástól. Egy nagy csapat leány, egyik szebb a másiknál, ott táncolt karikába-körbe egy csörgedező forrásnak a tövén. Szépen összefogództak, lehettek százan, ha nem többen, s úgy keringtek körbe, közepén pedig két leány lejtett, de olyan szép mind a kettő, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem.
Hunor és Magyar összenéztek, a többi vitézek sem különben; nem szóltak semmit, de azért tudták, hogy egyet gondolnak mind. Egyszeribe közrefogták a táncoló leányokat, ki-ki egy leányt fölkapott a nyergébe, s azzal - uzsgyi neki, vesd el magad! - elvágtattak sebes szélnél sebesebben.
Hunor és Magyar azt a két leányt kapták föl a nyergükbe, akik a kör közepén táncoltak. Mikor a sátrukhoz értek, ott szép gyöngén leemelték a elányokat a nyeregből, és bevitték a sátrukba.
Aközben magukhoz tértek a leányok is. Reszkettek a félelemtől, de Hunor és Magyar olyan szép szavakkal engesztelték, vigasztalták, hogy lassankint nekibátorodtek, s nem is bánták, hogy elrabolta őket ez a két deli szép fiú. De a többi leány sem bánta.
Hunor és Magyar csak most tudták meg, hogy az a két leány, akit ők elraboltak: az alánok fejedelmének, Dulnak a leányai. Annál jobb! Fejedelmi vérből való feleségük lesz hát. De a leányok is örültek, mikor megtudták, hogy a világhíres Nimród fiai veszik őket feleségül.
Mondta Hunor az ő párjának:
- Te az enyém, én a tied, ásó, kapa válasszon el minket!
Mondta Magyar is az ő választottjának:
- Te az enyém, én a tied, ásó, kapa válasszon el minket!
Visszamondták a leányok is ezt szóról szóra.
Ez volt az ő esküjök.
Még aznap nagy lakodalmat laktak. Egyszerre volt a lakodalma Hunornak és Magyarnak s száz vitézüknek.
Az Isten megáldotta frigyüket, s szaporodtak ivadékról ivadékra. Idők múltán már nem volt elég a szép sziget Hunor és Magyar nemzetségének.
Tovább kellett vondorolniok.
Új hazát, nagyobbat kellett keresniük, annyira elszaporodtak hunok és magyarok.
Merre mentek, hová jutottak, elmondom nektek később.



http://meselap.ucoz.hu/anyoka/tovabbi4.png


http://meselap.ucoz.hu/anyoka/tovabbi3.png