Egyszer volt, hol nem volt,
volt egyszer egy szegény asszony. Az a szegény asszony olyan szegény
volt, hogy nem élhetett semmiképpen, hanem elment virágokat szedni, s a
patikában eladta. Szedegette a szegény asszony a füveket s a burjánokat,
s közben azon gondolkodott, mit mondhatna valamit a patikáriusnak, hogy
jobban eladhassa. Amikor így gondolkoznék, egy madárkára akadt a
bokorban. Meg is fogta, s akkor egy vékony hang azt kiáltotta:
- Vidd el a királyhoz, az megveszi, s ha megeszi a király a madárka
zuzáját, minden éjjel két zacskó aranyat kap a feje alá.
A szegény asszony el is vitte a madárkát a királyhoz. Azt kérdi tőle a király:
- Miért hoztad, te szegény asszony, ezt a madárkát énhozzám?
A szegény asszony azt felelte:
- Ez eladó, felséges uram.
- Mit kérsz érte?
- Csak száz forintot.
- Ó, az igen drága - azt mondja a király.
- Vagy nem, felséges király - feleli a szegény asszony
-, mert ha felséged ennek a zúzáját megeszi, minden éjjel két zacskó
arany lesz a feje alatt.
A király megvette a madárkát, de az asszonynak azt
mondotta, hogy ha igaz nem lesz, amit mondott, fejével játszik. A
madárkát a szakács kezére adta, s azt mondta:
- Te szakács, süsd meg nekem délebédre ezt a madárkát, de úgy ügyelj, hogy ha a zúzája elvész, fejedet vétetem.
A szakács mindjárt megmejjesztette (leforrázta) a madarat, s nyársra húzta.
Volt a királynak egy fia és egy leánya, akik iskolába
jártak. Délben, mikor az iskolából hazajöttek, igen erősen meg voltak
éhezve, mert az iskolába kenyeret nem vittek volt, s mikor hazaértek,
mindjárt a konyhába futottak. A szakács egy kötény forgácsért kiment az
udvarba.
A két gyermek, hogy a konyhában senkit nem talált, a
madárka szárnya alól a zuzát leszakította s befalatozta. A szakács mikor
behozta a forgácsot, csak elrémült, hogy a zuzát nem látja. Mitevő
legyen már most, mert vége az életének! Gondolkozni kezd, s eszébe
jutott, hogy van az udvarban egy kotló is csirkékkel, s a csirkék közül
egyet szaporán megfogott, megmejjesztette, a zúzáját kivette, a madár
szárnya alá húzta, s így beadta a királynak.
Megeszi a madarat a király, s még jókor este, hat
órakor lefeküdt, s reggel hét órakor felkelt, de semmit sem talált a
feje alatt. A királykisasszonynak volt egy belső szolgálója, a
királyfiúnak pedig egy inasa. Ezek a királykisasszony feje alatt is, a
királyúrfi feje alatt is egy zacskó aranyat találtak. Nyomban befutottak
a királyhoz, s elmondották, hogy mit leltek. Erre a király mindjárt
összehívatta a tanácsosokat, s előadta az egész dolgot. A tanácsosok
előhívatták a király szakácsát, s megkérdezték, hogy miféle zúza volt,
amit a királlyal megétetett. A szakács azt felelte:
- Az bizony, jó uraim, a madár zúzája volt.
De mikor a tanácsosok megmondották, hogy mi történt, ő
is csak megvallotta, hogy amíg forgácsért járt, azalatt az úrfi és a
kisasszony megették a madár zuzáját, s ő ijedtében helyébe tett egy
csirke zúzát. Erre a tanácsosok halált mondtak a szakács fejére. De volt a
tanácsosok között egy ősz fejű, s az így szólott:
- Hohó, uraim, a szakács nem bűnös! Neki, hogy tüzet
tehessen, forgácsért kellett menni. A gyermekek a bűnösek, akik a zuzát
ellopták, azok haljanak meg!
A tanácsosok tehát halálra ítélték a gyermekeket, hogy akasszák fel őket.
Mikor kivitték a gyermekeket az akasztófához, a nép
nem várta meg, hogy felakasszák őket, mert sajnálta a gyermekeket, s az
akasztófánál csak a gyermekek s a hóhér maradtak. Akkor két gerlicemadár
rászállott az akasztófa két szegletére, s így szólottak:
- Te hóhér, ne akaszd fel a gyermekeket, mert
ártatlanok, hanem vidd el az erdőbe s hagyd ott. Mi kiköpjük a zuzánkat,
vidd el a királynak, hadd egye meg, s minden éjjel két zacskó arany
lesz a feje alatt.
Ahogy mondták, úgyis cselekedtek a gerlicemadarak, a
hóhér pedig elvitte a zuzájukat a királynak, s annak minden éjjel két
zacskó arany lett a feje alatt. A gyermekek pedig az erdőben bujdostak, s
találtak a sűrűségben egy olyan járatlan útra, ahol akkora burján volt,
hogy a marhának csak a szarva látszott volna ki belőle. Itt a fiúcska
egy ökörnyomra lelt, s azt mondta a testvérének:
- Édes néném, itt valaha marha járt ezen az úton. Addig menjünk, amíg valahogy kivergődünk az erdőből.
Mentek, mentek hetedhét országon is keresztül, s mégis
az erdőből ki nem értek. Utoljára egy olyan házra találtak, melynek az
oldala kidőlt, s a teteje is rongyos volt. Mikor ezt meglátták, bementek
a házba, s a királyfiúcska így imádkozott.
- Én uram, teremtőm, ha ennek a háznak fedele lenne,
legalább az eső nem verne, s a nap nem sütne alatta! - s ahogy így
fohászkodott, mindjárt fedele lett a háznak.
Hogy fedele lett a háznak, megtelepedtek benne. Estére vált az idő, igen megéheztek. A királyfiúcska most így fohászkodott:
- Én uram, teremtőm, ha egyéb nem, bárcsak egy kicsi
hideg puliszka lenne, be megennénk! - ahogy ezt kérte, az asztal
megterítődött, s jól megvacsoráztak.
A királyfiúcska akkor azt gondolta:
- Én uram, teremtőm, bárcsak egy ágy lenne, amelyikben lenyugodnánk
- alig gondolta végig, már készen is volt az ágy.
Másnap a királyfiúcska vadászni ment. Hogy vadászni
ment, hát talált az erdőben egy nagy régi kastélyt. Bemegy, s hát látja,
hogy senki sem lakik abban, pedig hét szoba volt benne, s mindenik
kibútorozva. A hetedik szobának az ajtaján volt egy akkora lakat, mint
egy üst. Ennek a kulcslyukán benézett a királyfiúcska, s látott benne
egy aranykaró mellett, aranylánccal odakötve egy nagy óriást.
Másnap odaköltöztek a kastélyba a rongyos házikóból. Azt mondta a királyfiúcska a nénjének:
- No, édes néném, most már jó szállásra találtunk, hat
házban csinálhatsz, amit tetszik, de a hetedik felé ne is menj - s
akkor megint elment vadászni.
A nénje pedig gondolta magában: "Ejnye, mi lehet abban
a hetedik szobában, csak benézek oda is!" Õ is meglátta az óriást az
aranyláncon megkötve, a kulcs lyukán keresztül, s úgy megszerette, hogy
azt mondta:
- Ó, szívem szerelme, miért zártak ide? Hogy szabadíthatnálak meg?
- Ó, szívem szerelme - azt mondta az óriás -, végy a
szádba három csepp vizet, öntsd a lakatra s megnyílik. De hogy egymásé
lehessünk, a testvérednek el kell veszni. Mikor hazajön a vadászatról,
tedd magad beteggé, s ha kérdi, mi a bajod, mondjad, hogy csak úgy
gyógyulsz meg, ha egy eleven medvefiút hoz, s annak a húsát megeszed.
Hazajön a királyfiúcska, s a nénjét erősen betegen kapja, kérdi:
- Mi bajod, édes néném?
Azt mondja a leány:
- Ó, én erősen beteg vagyok, de egy kicsit
elszenderedtem, s azt láttam álmomban, hogy ha elevenen fogott medvefiú
húsát megenném, jobban lennék.
A királyfiúcska megsajnálta a nénjét, s azt mondta:
- Ha a lábam térdemig kopik is, addig megyek, míg medvefiút nem hozok.
Elindult hát, s ment hetedhét országon keresztül, amíg
egy faluba nem érkezett, ahol áldott Péntek és Vasárnap őfelsége
lakott. Áldott Péntek megszólította a királyúrfit:
- Tudom, királyúrfi, hova mész. Gyere be, nesze, adok
neked egy zsebkendőt a kezedbe. Amint a havasba mész ki, találsz egy
medvét a két kölykével, kérjed a medvét: "Add nekem, bátyó, a
kölykeidet, s én megtanítom őket a világon minden nyelvre, magyar,
német, román, cigány, örmény, zsidó s francia nyelvre." A medve a világ
drága kincséért sem adja, hanem összefogózik veled, s le is sújt a
földre. Akkor legyints hátra a zsebkendővel, s mindjárt jön a segítség.
Úgy is lett, amint áldott Péntek mondotta. A királyfi a
zsebkendővel hátralegyintett, s ott termett két oroszlán, ezek az
anyamedvét megfogták, s mind összeszaggatták. Akkor a királyfiú elvitte a
medvefiókákat. Mikor vitte volna áldott Péntek kapujánál, áldott Péntek
elvette a medvefiakat, s adott neki egy fekete kutyakölyköt. A
királyfiú a kutyakölyköt hazavitte, a megsütött húsából a beteg nénjét
jóltartotta, meg is gyógyította, aztán elment megint vadászni.
Mikor hazajött, hát megint beteg a kedves nénje, s jajgatva, nyöszörögve így szól:
- Egy kicsit elszenderedtem volt, s azt álmodtam, hogy ha egy vaddisznónak a malacából ennék, mindjárt meggyógyulnék.
Akkor a kicsi legény azt felelte:
- Ó, lelkem, ha a lábam térdemig vásik is, elmegyek, s hozok neked egyet.
S avval meg is indult, s mikor abba a faluba érkezett
volna, ahol áldott Péntek lakott, megint behívta a kicsi legényt - mert
már legénnyé kezdett volt cseperedni -, s megint azt mondta:
- Tudom, hova mész, öcsém, nesze, adok egy
selyemostort. Te mikor kimész a havasra, éppen a Bucsecs-hegy déli
oldalában álló délkor szoptatnak az anyadisznók. Osonkodj oda, s az
egyik malacnak ragadd meg a lábát, s úgy fuss vele, hogy mikor a malac
elvisítja magát, akkor egy mérföldnyire légy az anyadisznótól. Azok
úgyis utolérnek, de legyints hátra a selyemostorral, s ördög bajod se
lesz.
Minden úgy ment végbe, ahogy áldott Péntek mondotta.
Mikor az anyadisznók utána röfögtek, s már-már szinte utolérték,
hátrarittyentett a selyemostorral, s hát uramfia, akkora kőfal húzódott
utána, hogy álló délben az álló napot mindjárt megmozdította, s a
disznók ijedtükben széjjelfutottak.
Vitte a királyfiú a vaddisznó malacát, de mikor áldott
Péntek kapujánál menne hazafele, az megint behívta, s a vadmalacot
felcserélte egy közönséges malacra. Azt is megette a nénje, s jobban
lett.
Másnap megint vadászni ment a királyfiú, s hát nagy
csudájára estére megint beteg lett a nénje asszony, s hogy megjavuljon,
azt kívánta, hogy hozzon neki a csattogó hegyek közül élő-haló vizet.
Megindult annak a felkeresésére is a szegény
királyfiú, de legelőször is áldott Péntekhez ment tanácsot kérni. De
most áldott Péntek sem mert tanácsot adni, hanem átment áldott
Vasárnaphoz a szomszédba. Elbeszélte a szegény királyúrfi baját, s
áldott Vasárnap adott neki egy fehér lovat, s azt mondta:
- No, te fiú, ülj fel erre a lóra, s menj el a
csattogó hegyekhez. Azok álló délkor egy szempillantásig nyugosznak,
akkor olyan sebesen meríts az élő-haló víz forrásából, hogy mikor ismét
csattogni kezdenek, már messze járj tőlük, különben lovastul együtt
odaveszel.
A szegény királyfiú a bölcs tanács szerint merített is
vizet, de egy kicsit megkésett volt, s amiatt a lova farkának egy
darabja odaszakadott.
Mikor a királyfiú az élő-haló vizet is megmutatta
áldott Pénteknek, áldott Péntek azt is felcserélte közönséges vízzel.
Mikor pedig a nénje ivott belőle, felkiáltott, s azt mondta:
- No, kedves öcsém, most már egészen jobban vagyok!
Nem is betegedett meg többet, hanem egy reggel
szépszerével rávette az öccsét, hogy megfürössze, s mikor a királyfiú
beleült a fürdőbe, így szólott hozzá:
- Látod, édes öcsém, te velem sok jót tettél, sokat
futottál, fáradtál értem, azért kívántalak megfüröszteni. Nagy vitéznek
kell neked lenni, hogy olyan fenevadakat meg tudtál győzni, lássam ezt a
selyemzsinórt: ha a két öklödet összekötöm vele, el tudnád-e szakítani?
Akkor a két öklét a selyemzsinórral erősen
összekötötte. A szegény királyfiú eleget erőlködött, hogy elszakítsa, de
bizony nem tudta elszakítani, mert azt az óriás dugta ki a lakat
lyukán, s mindenre az tanította azt a jóféle kisasszonyt.
A királykisasszony, mikor látta, hogy a testvére nem
tudja a selyemzsinórt elszakítani, elfutott, és vett három csepp vizet a
szájába, azt ráöntötte a lakatra, s a lakat lepattant. Három cseppet
öntött az óriás aranyláncára, az is elszakadt, az óriás elszabadult,
kifutott, s azt kiáltotta:
- Micsoda halállal akarsz meghalni, királyúrfi?
A királyúrfi azt mondta:
- Vágj engem miszlikbe, takarj bele a köpenyegembe, köss a lovam hátára, s csapd el, hogy menjen, amerre tetszik.
Az óriás a királyúrfit miszlikbe vágta, a köpenyegébe
berakta, a lovára tette s elcsapta. A lova egyenesen áldott Péntekhez s
áldott Vasárnaphoz vitte. Nagy áldott Péntek levette a lóról, egy
aranyteknőben összerakta a tagjait, az élő-haló vízzel megöntözte,
áldott Vasárnap pedig egy aranyvesszővel megsújtotta. Egyszer csak
megnyújtózik a királyfiú, s felsóhajt:
- Én uram, teremtőm, be elaludtam volt!
- El bizony - azt mondja áldott Vasárnap -, s ha én rád nem ügyeltem volna, mindörökké aludnál.
Kérdi a királyúrfi:
- Hát most mit csináljak?
Azt mondja áldott Vasárnap:
- Menj haza, bucskázz keresztül a fejeden, s lesz
belőled egy szép galamb. Az ablak alatt van egy nagy körtefa, szállj
annak az alsó ágára. A nénéd, mikor meglát, kéri az urát, az óriást,
hogy fogjon meg, te csalogasd fel ágról ágra, a fának a tetős-tetejébe.
Mikor felcsaltad, hirtelen repülj le, bucskázz vissza a fejeden, megint
ember lesz belőled, s akkor bánj úgy az óriással, amint éppen neked
tetszik.
Igen szépen megköszönte a királyúrfi a bölcs tanácsot,
és galamb képében felcsalogatta az óriást a fának éppengős-éppen a
legfelső ágára.
Hirtelen lerepült, átbucskázott a fején, s királyúrfivá változott.
A kardját elővette a kazalfa közül, ahova eldugta volt, s kiáltott az óriásnak:
- Micsoda halállal kívánsz meghalni?
- Vágj miszlikbe - felelte az óriás -, s takarj a
köpönyegembe, aztán tégy fel a lovamra, s csapd el, hogy menjen, amerre
tetszik.
A királyúrfi fogta magát, miszlikbe vágta az óriást, a
köpenyegébe takarta, s a lovára felpakolta. De a köpenyeg kihasadt, a
ló mind elszotyogtatta az óriás darabocskáit, s a varjak, csókák mind
felszedték.
A királyfi megfogta a nénjét, megkötötte az óriás láncához az óriás kamrájában, a lakatot felverte, s azt mondta:
- Te pedig ülj itt örökre - s avval elindult hetedhét ország ellen.
De hogy áldott Péntekre még egyszer visszatérjek,
áldott Péntek a két medvefiút készen felnevelve a királyfiúnak
ajándékozta. Ezeket is vitte magával. Ment, mendegélt hegyen, völgyön,
erdőn, bércen keresztül, míg egy olyan városhoz érkezett, amelyik
egészen gyásszal volt behúzva. A város végén beszállott egy szegény
özvegyasszonyhoz, s megkérdezte tőle, hogy miért van olyan nagy gyászban
a város.
Feleli az asszony:
- Jaj, édes királyúrfi, ennek a mi városunknak
egyetlenegy ivókútja van, azt is egy hétfejű sárkány őrzi. Azért, hogy
megengedi, hogy a város az ő kútjából vizet hordasson, tartozunk neki
minden esztendőben egy leányt adni. Most éppen a király leányán van a
sor. Holnap viszik ki a kúthoz, a sárkány számára. A király kihirdette,
hogy ha kerülne olyan vitéz, aki a leányát megszabadítja, annak adná
egyetlen leányát s fele királyságát. Egy fekete vitéz már jelentette is
magát a királynál.
Az idegen királyúrfi csak hallgatott, de mikor másnap
délelőtt kilenc órakor a királykisasszonyt szomorú pompával kikísérték a
sárkány kútjához, ő is a két medvéjével megjelent a sokaság között.
A kísérők a szegény királykisasszonyt nagy sírások
között otthagyták a kútnál, csak a fekete vitéz maradott vele. De mikor a
kút vize zuhogni kezdett, az is elbútt, félre a bokorba. Kevés idő
vártatva jön ki a sárkány a kútból, mind a hét száján tüzes kék lángot
okádva.
A királyúrfi sem volt rest, kardot rántott, s nagyot kiáltott:
- Megállj, sárkány, megvívunk!
- Nem bánom, királyúrfi! - azt mondja a sárkány.
Vívni kezdenek hatalmasan, mindaddig verekednek, míg a
királyúrfi már csaknem minden erejéből kifogyott. Akkor kiált a
medvéjének:
- Rajta!
A két medve egyszeribe nekiszökött a sárkánynak, s egy
szempillantás alatt szétszaggatták, mert a sárkány is elfáradott volt. A
királyúrfi pedig mind a hét fejét levágta, s a nyelvének és körmeinek a
hegyét a vadásztarisznyájába tette.
A kisasszony látta, hogy az ő vitéze mennyire
elfáradott. Kérte, hogy hajtsa fejét az ő ölébe, s kissé nyugodja ki
magát. A királyfiú ezt meg is cselekedte, s mélyen elaludt. A fekete
vitéz is elé sündörgött a bokorból, ő is kivágott a sárkány csonka
nyelveiből és körmeiből, s betarisznyálta. Azután pedig odalopózott a
királykisasszony mögé, s egy sújtással az alvó királyúrfi fejét levágta,
a királykisasszonyt pedig megfenyegette, hogy őt is megöli, ha erről
valakinek egy mákszemnyit is szól.
Bevezeti a fekete vitéz a királykisasszonyt a városba,
s ott a fekete gyászt egyszeribe nagy öröm váltja fel. A király nagy
lakodalmat hirdetett, s oda boldogot, boldogtalant meghívatott. A fekete
vitézt s a királykisasszonyt szokás szerint az asztalfőre ültették.
Volt klánétás, cimbalmos, gordonos, hegedűs. Vígan folyt a lakodalom,
csak a menyasszony volt szomorú.
De térjünk vissza a megölt királyúrfihoz. A két medve,
mikor látta, hogy az ő uruk vérben fekszik, azt mondja a nőstény medve a
másiknak:
- Bátyó, gyere ide, hadd súgjak valamit a füledbe!
Az odanyújtotta a fülét, de a nőstény medve súgás
helyett mérgesen belekörmölt, s a kifolyt vérrel a királyúrfi sebét
megkenték, s mindjárt megelevenedett. A medvék mindent, ami történt,
elbeszéltek neki, s a királyúrfi hazament a szállására a
gazdaasszonyához, de nem mutatta, mintha tudná, hogy ki a
királykisasszony megszabadítója, hanem azt kérdezte, hogy vajon
adnának-e neki valamit, ha elküldene a királyi lakodalomba?
- Hogyne adnának - azt mondja a gazdaasszony -, még a legrongyosabb koldusnak is adnak.
Előhívta hát az egyik medvéjét, szatyrot, tarisznyát
akasztott a nyakába, s elküldte a lakodalmas házhoz. A medve mikor
bement a kapun - közbe legyen mondva, a fekete vitéz hét párnán ült -
három párna kiszökött alóla, s azt kiáltotta:
- Hajtsák ki azt az utálatos állatot!
De a menyasszony azt mondta:
- Ne bántsák szegényt, hanem ami van, mindenből rakjanak a szatyrába, tarisznyájába.
Raktak is abba fánkot, palacsintát, kürtős kalácsot, perecet, mézes pálinkát, töltött tyúkot, s avval a medve elballagott.
A másik medve is ugyanezt az utat járta meg, de már akkor mindegyik párna kiszökött a fekete vitéz alól.
Harmadikszor maga a királyúrfi ment el a lakodalomba, s
akkor a fekete vitéz alól a szék is kiesett. A királykisasszony
egyszerre kiáltozni kezdett nagy örömmel:
- Ez az én szabadítóm, ez az én szerelmes jegyesem!
Hiába mutogatta a fekete vitéz a csonka nyelveket és
körmöket, a királyúrfi a legesleghegyit mutatta meg, s így a fekete
vitézt ló farka után kötötték. A királyúrfit pedig a kedves mátkájával
összeeskették, s a király fele királyságát is neki adta.
Ma is élnek, ha meg nem haltak.