Az ördöginas I. rész (népmese)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy szegény ember meg egy szegény asszony. Nagyon szegények voltak, alig volt betevő falatjuk.
Egyszer a szegény ember elment az urasághoz, aratást vállalt. Az uraság nagyon komisz ember volt nem is hívták másként a környéken, csak Zsarnok úrnak. A szegény ember alig tudott kialkudni valamit a munkájáért.
Elment aztán aratnai a feleségével, vittek egy kevés kenyeret a tarisznyában, fölakasztották a föld végén egy fára. Odaakasztották a holmijukat is. Hozzáfogtak aratni: az ember kaszált, az asszony szedte a markot. Jól elhaladtak a fától, mikor arra csavargott egy ördögfi, nem sokat teketóriázott, levette a tarisznyát - éhes volt nagyon -, megette a kenyerüket. Aztán visszament a pokolba, s az ördögök megérezték rajta az ételszagot, megrohanták. Azt gondolták, van nála valami. Az ördögök fejedelme, Lucifer meglátta a verekedést, ott termett azon nyomban.
- Mi ez a csetepaté?
Elmondta az ördögfi, hogy megette a szegény ember kenyerét, annak a szagára rohanták meg a többiek, azért gyötrik.
- Megszolgáltál a szegény embernek az ételért?
- Nem én!
- No, akkor menj vissza, és szolgálj meg érte!
Visszament.
A szegény ember éppen befejezte az egyik táblát, az ördögfiú odaköszönt neki:
- Jó napot, gazdám, fogadjon fel béresnek!
- Nem lehet, fiam, magam is szegény vagyok.
- Nem számít, nem kell énnekem semmi, csak amennyit enni ad.
- Nem lehet, fiam, amit mondtam, megmondtam.
- Megmondta, de én akkor is itt maradok béresnek.
Ám alighogy az asszonyt hazaküldték, még el se kezdték, a béres máris elunta az aratást.
- Gazdám, üljünk az árnyékba, meleg van.
- Nem úgy van az, mit mond az uraság, még enni sem ad, ha nem aratunk. De nem tudott mit kezdeni vele, odahúzódott mellé az árnyékba.
Délben meghozták az ebédet, s nézik, hogy a másik táblán még egy árva kaszavágást sem látni.
- No fene, ezt még el se kezdték?
- Meleg van, majd a hűvösben levágjuk - így a béres.
Az ebédvivő asszonyok elmentek, az ördög meg csak hajtotta a magáét:
- Vétek ilyen melegben dolgozni.
Muszáj volt pihennie a szegény embernek, mert marokszedő nélkül maradt. De aztán lassan beesteledett, felkelt az ördögfiú, végigment a búzatáblán:
- Arass, köss, arass, köss!
Reggelre a másik tábla is pakkban volt, learatva, felkötve az egész. Örült a szegény ember, dicsérte az ördögfiút:
- Nohát, fiam, még ilyet sose láttam, mégis tudsz te valamit. Befejeztük, ami egy napra szólt.
Űgy egyeztek meg Zsarnok úrral, hogy annyi termés lesz a fizetség, amennyit szalmástul a hátukon elbírnak. Behordták a kévéket, két nagy asztaggal lett Zsarnok úr udvarában. A szegény ember meg az ördögfiú vittek egy-egy jókora kötelet, hogy a hátukra veszik, ami jár. A szegény ember két kévét rakott a kötélbe, de az ördögfiú ott sürmölgött a nagyobbik asztagnál. Zsarnok úr rá is szólt:
- Mit akarsz, fiam?
- Azt vizsgálom, melyik a nagyobb.
Aztán addig sürmölgött, hogy egyszerre felemelte az asztag búzát. De a pajtától nem fért ki vele, letette az asztagot a hátáról, a pajtát arrébb tolta, úgy vitte ki a gabonát a hátán.
(folytatjuk)