Az öregember és a pokróc (népmese)
Egyszer
volt egy fösvény fiatalember, s annak a fösvény embernek volt egy
fösvény felesége, s volt nekik egy öreg-öreg apjuk. Ez az öreg apjuk
olyan öreg volt, hogy úgy reszketett a keze, hogy amikor a levest ette,
amíg a kanállal a tányértól a szájához vitte, mind kireszketett a
kezéből, s az abroszt is mind teleöntözte. Mikor a tányérból ki akarta
tölteni a kanálba a levest, a tányért is elejtette, s eltörött. Ezért
úgy megharagudott a fiatalasszony az apósára, hogy nagyon. Rábírta a
férjét, hogy az öreget csapják el a háztól, eresszék világgá, hogy ne
csináljon annyi szemetet náluk. A fiatalember rá kellett szánja magát,
mert az asszony annyit duruzsolt, hogy végül is meghajolt az akarata
előtt.
Elmentek a vásárba, és vettek két új pokrócot. Elhatározták, hogy a
két pokrócot az öregnek a hátára teszik, s úgy indítják világgá.
Akárhol elesteledik, az egyik pokrócot leteríti, és a másikkal
takarózik, s úgy aludjon.
Mikor hazaérkeztek, hát sem a férfi, sem a fiatalasszony nem tudta
rávenni magát, hogy az öreget útnak eressze. Volt nekik egy olyan
hatesztendősforma fiuk. Azt mondja neki az apja:
- Fiam, itt van ez a két pokróc, ügyesen össze vannak fogva. Mi
elmegyünk a mezőre dolgozni, s mikor te gondolod, hogy már kinn vagyunk a
mezőn, akkor a pokrócot tedd a nagyapádnak a hátára, s fogd meg a
kezét, s vezesd ki az utcára. Mondd meg neki, hogy le is út, fel is út,
menjen világgá, többet hozzánk ne jöjjön vissza.
Úgy is tett a gyerek. Mikor az apjáék elmentek hazulról, akkor
gondolt egyet, és csak az egyik pokrócot vette elő. Azt rátette a
nagyapjának a vállára, s kivezette az utcára, s azt mondta neki:
- Nagyapám, maga menjen akár le s akár fel, de többet ide nálunk haza ne jöjjön, mert magának itt helye nincs.
Az öreg sírt egy kicsit, s a pokróccal a hátán megindult egyfelé.
Este hazajött az ember és az asszony a mezőről, s látják, hogy a
pokróc ott van, néznek szerte, az öreg meg nincs ott. Elészólítják a
fiút:
- Mi van nagyapáddal?
- Hát úgy tettem, ahogy maguk mondták.
- Hogy?
- Rátettem a pokrócot a hátára, s megmutattam az utat neki, hogy
menjen világul, s többet ne jöjjön haza, mert nincs reá szükségünk.
- Hát akkor ez a pokróc, ami itt van, miért nem tetted ezt is reá?
Akkor egy kicsit állott a fiú, s azt mondja:
- Tudja, miért nem tettem, édesapám? Eszembe jutott, hogy mikor
maguk is úgy megöregszenek, mint ahogy ő van, s utat kell adjak
maguknak, akkor én ne kelljen, hogy vegyek pokrócot, evvel a pokróccal
maga is menjen el.
S akkor összenézett az ember az asszonnyal, elszégyellték magukat,
és sírni kezdtek. Hamar kihozta az ember a lovat az istállóból, s ráült,
s a kilencedik falu végén utolérte az öreget. Bocsánatot kért tőle,
felültette a lóra, s úgy vezette a kötőféknél fogva, amíg hazaértek.
Hogy hazaértek, mindig az asztalhoz ültették, s a gyereket is úgy
tanították, s úgy nevelték, hogy tisztelje az öregeket. Többet nem
bánták, ha eltörött a tányér, vagy kiömlött a leves, vagy mi lesz, mi
nem lesz, jó szemmel nézték az öreget. Tisztességesen éltek, s máig is
élnek, ha meg nem haltak.