Benedek Elek: A vitéz szőcs I.

Egy szőcsről mondok mesét, aki olyan szegény volt, mint a templom egere. De mégsem! Volt neki egy tűje, egy rossz ollója, egy fogatlan felesége, aztán annyi gyermeke, mint a rosta lika, még eggyel több. Mikor ettek, mikor nem, még puliszka is csak vasárnap telt, akkor is csak nagy ritkán. Egyszer mégis úgy esett, hogy a puliszkából megmaradt egy morzsa az asztalon, s hát annyi légy gyűlt rá, hogy ezek bizony egy egész puliszkát is fölfaltak volna.
Megharagszik a szőcs, hogy még a légy is őt koldusítja, s úgy lecsap a tenyerével, hogy egyszerre húsz légy maradt halva.
,,Ejnye! - gondolja a szőcs -, hát csakugyan olyan erős ember volnék én?! Na, ezt igazán nem hittem volna. Hiszen akkor vivát, Keresztúr! Menjünk, próbáljunk szerencsét!"
Mindjárt faragott egy táblát, s nagy öreg betűkkel ráíratta:
HÚSZAT EGY CSAPÁSRA !
Nyakába akasztotta a táblát, s csakugyan elindult világgá. Eleget sírtak-ríttak a gyermekei, hogy maradjon, ne menjen, mi lesz belőlük nála nélkül; a felesége nemkülönben, de a szőcs olyan erősen el volt tökélve, hogy kötéllel sem lehetett volna otthon tartani. Erősen bízott, hogy nagy vitézségével majd csak boldogul valahol a föld kerekségén.
Elindult hát, ment, mendegélt, s útközben egy rengeteg erdőbe ért. Nagyon elfáradt, leheveredett egy kút mellé. Amint ott heverészne, odajön az ördög egy rettentő nagy bivalybőrrel, hogy vizet merjen abba. Meglátja a szőcsöt, s a nyakában a táblát azzal az írással.
,,Hm - gondolja magában -, ez ugyan erős ember lehet! Éppen jó volna nekem szolgának!" Mindjárt köszönti is, mégpedig illendőképpen:
- Adjon isten, földi!
- Adj’ isten!- fogadta a szőcs nagy kurtán.
- Hát csakugyan olyan erős ember volna kend, hogy ,,húszat egy csapásra"? Mi?
- Ühüm - dünnyögte a szőcs.
- Nem szegődnék be hozzám szolgának?
- Már hogyne, ha jó bért fizet!
Megalkudtak hirtelen. A szőcs három esztendeig szolgál az ördögnél, fát, vizet hord, egyebet semmit sem csinál, s mikor az ideje kitelik, kap egy zsák aranyat.
A vitéz szőcs kezet csapott, azt mondta:
- Itt a kezem, nem disznóláb, ördög atyámfia, eb, aki megmásolja.
- Azzal elmentek haza az ördöghöz, kinek éppen annyi gyermeke volt, mint a szőcsnek, talán még több vagy kettővel.
Ahogy hazaértek, az ördögfiúk egy cseppig megitták a vizet, s a szőcsnek kezébe teregették a bivalybőrt, hogy hozzon vizet a kútról.
Haj, szegény feje! Töprenkedett, tűnődött, hogy már most ő mit csináljon? Még az üres bivalybőrt valamiképpen csak el tudta cipelni a kúthoz, de vízzel tele! Meg sem tudná billenteni. Amíg így tűnődött, az ördögök megunták várni, s egyet utána küldöttek. Megijedt a szegény szőcs, hogy mármost mi lesz vele. Nagy ijedtségében, hogy valamit csináljon, egy fával elkezdett ásni a kút körül. Kérdi az ördög, mikor odaért:
- Hát te mit csinálsz, vitéz szőcs?
- Én bizony - felelt a szőcs - azt gondoltam, hogy minek járjak ki vízért mindennap, egyszerre hazaviszem az egész kutat.
- Jaj, azt ne tedd! - rimánkodott az ördög -, mert vak az anyám, s még belé találna esni, inkább én hordok vizet helyetted!
- Hát hiszen úgy jól van - mondá a szőcs, s jó szívvel beleegyezett, hogy az ördög vigyen haza vizet.
Másnap fáért küldötték a szőcsöt, de egyszerre három ölet kellett volna hogy hozzon. Úgy bizony, de mikor elég volt abból neki három hasáb is! Törte a fejét, mit csináljon. De csak hiába törte, nem került ki abból okosság. Unalmában azt a rengeteg sok öl fát, ami csak levágva volt az erdőben, darabonként kezdette összekötözni. Az ördögök nem győzték várni, s megint egyet után küldöttek. Ez éppen akkor ért oda, mikor a szőcs kötözgette a fákat.
- Hát te mit csinálsz? - kérdi az ördög.
- Mit-e? Csak nem járok ki mindennap az erdőtökbe! Egyszerre hazaviszem mind, ami van.
Ezt olyan nagy haraggal mondta, hogy a szegény ördög csak úgy meghőkölt a nagy ijedtségtől. Rimánkodott, hogy az istenért, meg ne tegye azt, mert ha most hazaviszi, ami fa van, mind elégetnék, s a télre egy szál sem maradna. Ő inkább hazahordja apránként.
Eközben az ördög belekapaszkodott egy nagy bükkfának a hegyébe, s húzta lefelé, hogy majd így kötözi tövéhez a fát. Amint húzza, elkiáltja magát:
- Jaj, jaj! Jere hamar, vitéz szőcs, fogd meg ezt az ágat, mert a nadrágom szíja elszakadt!
De már ezt nem tagadhatta meg a szőcs, megfogta a fa hegyét. Hanem abban a pillanatban, ahogy az ördög eleresztette, a fa hegye visszacsapódott, s úgy eldobta a szőcsöt, hogy az erdőnek éppen a túlsó szélén esett le, egy bokor mellé. A bokorból kiugrik egy nyúl, megfutamodik, a szőcs utána, s hogy, hogy nem, éppen az ördög felé futott a nyúl. A vitéz szőcs úgy tett, mintha erősen mérgelődnék, s szidta a nyulat, mint a bokrot.
- Hitvány állatja! Az egész erdőt keresztülugrottam érte, s mégsem tudám elfogni. Nézzem oda az ember! - S vége-hossza nem volt a zúgolódásnak.
Otthon az ördögök összesúgtak-búgtak, s elhatározták, hogy még csak egy próbára teszik a vitéz szőcsöt, s aha akkor is kifog rajtok, kifizetik az egész bérét, s hazaküldik. Másnap a legerősebb ördöggel kiküldötték a mezőre, hogy tegyék próbára az erejét. Az ördög egy ostort s egy buzogány vitt magával. Mikor a mezőre érnek, azt mondja az ördög:
- No, te vitéz szőcs, mutasd meg, hogy milyen erős vagy! Hadd lám, tudsz-e akkorát rittyenteni azzal az ostorral, mint én?
(folytatjuk)