Magyar Népmesék

Benedek Elek: Világszép Nádszál kisasszony I.

(1. rész)
Benedek Elek: Világszép Nádszál kisasszony I.Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az üveghegyen is egy sánta arasszal túl, volt egyszer egy király s annak két fia.
Az idősebbik fiú, ahogy egy kicsit fölcseperedett, s kiserkedett a bajusza, feleségül vett egy szép királykisasszonyt, de a kisebbiket hiába biztatta az édesapja: azt mondta, hogy ő addig meg nem házasodik, míg kerek e világon a legszebb királykisasszonyt meg nem találja.
- No, azt keresheted - mondotta a bátyja -, mert a legszebb királykisasszonyt én vettem feleségül.
- Hiszen szép a feleséged - mondotta a királyfi - de nem hiszem, hogy még szebb ne volna ezen a világon.
Hallja ezt a beszédet a kisebbik fiú fölnevelő dajkája.
Mikor az idősebbik királyfi továbbment, azt mondja a kicsi királyfinak:
- Bizony jól mondottad, hogy van ezen a világon a bátyád feleségénél szebb királykisasszony. Csakhogy sem a bátyád, sem a felesége nem árulják el neked, mert az a világszép királykisasszony a te bátyád feleségének a húga.
- No bizony, ha az, megyek is utána.
- Megállj csak, fiam - mondja az öregaszony -, nem találod azt meg az apja házában. El vagyon az rejtve egy nádszálban. Hallottad-e hírét a Fekete-tengernek? Fekete-tengernek a hetvenhetedik szigetében vagyon három nádszál, a középsőben van a világszép királykisasszony, a két szélsőben a két szobalánya. De ezen a szigeten olyan nagy sötétség van, hogy a kardot felakaszthatod rája. Aztán ha odatalálsz is, egy vén boszorkány őrzi a három nádszálat, s jobban vigyáz rájuk, mint a két szeme világára, mert csak addig ég az élete gyertyája, amíg valaki ezt a három nádszálat le nem vágja.
Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb, fölnyergelte a legjobbik lovát, s indult még aznap, hogy fölkeresse a Világszép Nádszál kisasszonyt. Ment hetedhét ország ellen, estére kelve beért egy rengeteg nagy erdőbe, rengeteg nagy erdőben betért egy kicsi házikóba. Nem lakott ott más, csak egy öregasszony.
Köszönti az asszonyt illendőképpen, fogadja az is nemkülönben, s kérdi:
- Ugyan hol jársz itt, fiam, ahol a madár sem jár?
- Világszép Nádszál kisasszonyt keresem, aki a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetében egy nádszálba vagyon elrejtve. Ugyan bizony hallotta-e hírét?
- Sem hírét, sem nevét nem hallottam, édes fiam, de túl a hegyen, a kerek erdő aljában lakik a néném, az talán hallotta a hírét. Hé, Mici, hopp elé a sutból! - szólott a macskájának.
- Igazítsd útba ezt a legényt!
Kiszökött a macska a sutból, s a királyfi utána ment.
Mire pitymallott, megtalálta a másik öregasszonyt is. Elmondja, hogy mi jóban jár. Hallgat, hallgat az öregasszony, mintha erősen gondolkoznék, s aztán mondja:
- Hej, fiam, nem érsz te oda soha a világon való életedben, ha olyan paripát nem szerzesz, amelyik sárkánytejet szopott, égő parazsat evett, s tűzlángot ivott. De nini, mi van a fejeden? Ihol három aranyszál, ezt a három arany hajszálat kihúzom a fejedből, adok hozzá egy kilincsmadzagot. Mikor aztán kiérsz erre meg erre a magas hegyre, ott a madzaggal csapd meg a három arany hajszálat, s egyszeribe elébed toppan a táltos paripa.
Kihúzza az öregasszony a királyfi fejéből a három arany hajszálat, odaadja a kilincsmadzagot, megköszöni szépen a királyfi, s meg sem állott, míg annak a magas hegynek a tetejére nem ért.
Ott megcsapja a kilincsmadzaggal a három arany hajszálat, s ím halljatok csudát: ég-föld megzendül, száll levegőégből nagy erős vágtatással egy aranyszőrű ménes; aranyszőrű ménesből kiválik egy paripa, szakad a láng a két orralikán, s nyerít hármat egymás után, hogy meg-megcsedült bele az egész világ, s csak elejébe toppan a királyfinak.
- Itt vagyok, kicsi gazdám!
De hallgassatok csak ide, mi lett a madzagból! Szép aranyos kantár, hogy csak úgy ragyogott, hogy csak úgy tündökölt.
- No, kicsi gazdám, hogy menjek? Úgy, mint a szél, vagy úgy, mint a madár, vagy még ennél is sebesebben: úgy, mint a gondolat.
Mondotta a királyfi:
- Mint a gondolat, édes lovam!
- Jól van, kicsi gazdám, tudom én, mi a szíved szándéka. De addig hiába megyünk a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére, amíg meg nem járjuk a Napnak fényes pitvarát, s onnét egy égő sugarat el nem hozunk.
Nekiereszkedik a táltos a levegőnek, felszáll, mint a madár, aztán nekivág, hasítja a levegőt, vágtat, mint a gondolat, s egy jó szempillantás nem telt bele, megérkeznek a Föld kapujához. Azám, csakhogy a Föld kapujában két farkas állott istrázsát, s azt mondták, hogy addig nem eresztik be a kapun a királyfit, míg két font húst nem ad a lovából.
Gondolja a királyfi: ,,Bizony nem adok én a lovam húsából, inkább adok a magaméból." Kivette a zsebéből a csillagos bicskáját, kanyarított a combjából két font húst, odavetette a farkasoknak.
- Most már mehettek - mondták a farkasok.
Repült a táltos, s ím, jóformán be sem hunyta a szemét a királyfi, megszólal a táltos:
- Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, itt vagyunk a Napnak fényes pitvarában.
Leszáll a királyfi, s hát ott a Nap pitvarában van egy aranykád, aranykádban tűzfürdő: megfürdött abban ; gyémántszegen aranytörülköző, abban megtörülközött; ezüstpolcon aranyfésű, azzal megfésülködött; s volt ottan egy talpig tükör, odaállott, s nézegette magát.
De halljátok csak, mi történt!
(folytatjuk)



http://meselap.ucoz.hu/anyoka/tovabbi4.png


http://meselap.ucoz.hu/anyoka/tovabbi3.png