Gáli József: Mese a gőgös csillagokról

A csillagok nem ragyogtak ám mindig ilyen békességben, mint mostanában.
Vetélkedés támadt köztük egyszer, hogy melyikük fényesebb; nagy vetélkedés. Volt olyan csillag is, amelyik gőgjében nem hunyorított előre a Fiastyúknak. Ez nem volt szép tőle, mert a csillagok köszönése a hunyorítás, és a Fiastyúk, az Égi Tyúkanyó sok kis csillagot felnevelt már életében. Szó, ami szó, nem sok jóra vezetett ez a vetélkedés.
A gőgös csillagok elhatározták, hogy csak akkor világolnak, amikor éppen kedvük tartja.
A szerény, becsületes csillagok elszomorodtak. Fényük sápadtan, halványan érkezett a földre.
Az emberek nem tudták elképzelni, mi történhetett fenn az égen, a csillagok között.
Először az öreg Göncöl bátya türelme fogyott el. Nagy mérgesen elhajtott nagyobbik szekerén a Medve csillagzathoz. Mindenki tudja, hogy a Medve csillagzat a legbölcsebb csillag. Hogy miről beszélgettek? Azt nem tudja senki, mert maga a Vadász csillag állt őrt nyilával, és nem engedett közelükbe egy teremtett lelket sem.
Másnap üstökös rohant keresztül az égen. Csóvájára lángbetűkkel írva ez állott:
"Éjfélkor nagygyűlés a Tejút melletti réten!"
Minden csillag megjelent. Még a gőgös, fényükben elbizakodott csillagok is. Kicsit távolabb a többiektől, egy karéjban telepedtek le.
Ezen az éjszakán Göncöl bátya tanácsára határoztatot hoztak a csillagok. A szelíd szavú, kedves Hajnalcsillag hirdette ki virradatkor. Így szólt:
- Mióta világ a világ, azért ragyognak a csillagok az égen, hogy örömet szerezzenek az emberi szíveknek, álmot szőjenek a szerelmeseknek, munkát adjanak a nagy szakállú csillagászoknak, utat mutassanak a tengeren eltévedt hajósoknak.
Amelyik csillag csak azért ragyog, hogy fényével hencegjen, nem közibénk való. Tőle zátonyra futhatnak a hajók, neki közömbös a szerelmesek csókja, és ostoba irkafirka a csillagászok tudománya.
Az ilyen csillag nem érdemli fényét. Az ilyen csillag veszítse el fényét, éljen sötétben, ne lássa senki, ne csodálja senki!
Csak ha gőgje múlik, és csillagszemébe újra befér a világ, akkor tündököljön. Addig fénytelen éljen itt közöttünk az égen!
A csillagok rábóéintottak az igaz szóra, és gőgösök fénye menten kialudt.
Sötét szoba ablakából néztél már ki az éjszakába? Akkor tudod, hogy úgy jobban látni kifelé, mint amikor a lámpa ég.
Ez történt a gőgös csillagokkal. Nagy magányuk, tán évmilliókig tartó magányuk idején megtanultak látni.
De ez nem ment máról holnapra. Lehet, mondom, hogy évmilliók teltek el közben, mert a gőg nehezebben olvad, mint a jég.
Szent János éjszakáján, meleg tavaszi éjszaka volt...Sziporka, az egykori gőgös csillagok főkolomposa, vacogva üldögélt egy fellegpadon.
Sírni szeretett volna, de nem tudott. Könnyek helyett jégcsapok potyogtak szeméből, úgy kihűlt, mióta fényét elvesztette szegény.
Ahogy ott üldögélt nagy magányában, észrevette, hogy a földön eltévedt egy kisfiú. Rőzsét szedni volt az erdőben, s nem találta a hazafelé vezető utat. Sziporka látta, hogy a kisfiú nagyon reszket félelmében, és látta az utat is, amelyről a pöttöm emberke letévedt.
Ahogy figyelte a zokogó kisfiút, valami ismeretlen, jónak is, rossznak is nevezhető érzést érzett csillagszívében.
Segíteni kell rajta - s ahogy ezt gondolta, már száguldott is lefelé a Tejúton.
Mire leért, fényes, ragyogó lett, mint valaha régen.
A kisfiú nagyot bámult, amikor meglátta az elébe pottyant fényes micsodát. Sziporka barátságosan hunyorított, és intett neki: Gyere utánam. A kisfiú követni kezdte. Sziporka egészen hazáig vezette, és még sokáig ott álldogált az udvaron. Úgy hallgatta a házból kihangzó kacagást.
A többi csillag is visszanyerte fényét. Az egyik zátonyra futott hajónak segített. A másik egész éjjel világított egy szegény költőnek, aki legszebb versét írta, amikor éppen elfogyott lámpájából az olaj. A harmadik - sorolhatnám hajnalig, hisz nem volt annyi gőgös, nincsen annyi fényes csillag az égen, amennyi segíteni való volt és van a földön.
A fényüket visszanyert csillagok pedig nem tértek vissza az égre. Itt maradtak közöttünk. Így határozták el az országút melletti nagyréten, ahol Szent János éjszakáján összetalálkoztunk.
- Itt maradunk - mondta Sziporka -, hogy a földön is legyenek csillagok.
Így születtek, az emberek örömére, a szentjánosbogarak.
Nyári éjszakákon, mezőkön, réteken, országút mentén, ösvények szélén ott világolnak szerényen, békességesen. Onnan integetnek égi testvéreiknek.
Te is láthatod őket, kedves.